kormany tamogatas

Vim LOGO

Mol logo

 

kallos logo_01

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval

A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn.

– Hogyan lett önbõl éppen néprajzkutató? 
– Református kollégista voltam, és abban az idõben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezõséget sohasem említették, ha magyar népmûvészetrõl esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsõéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és õ hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély címû református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyûjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. 
– Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyûjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? 
– Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehetõ. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is õrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegû kiadványunk van. 
– Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyûjteni az elnyomó rendszer körülményei között? 
– Csakis ismerõsök, baráti kör és rokonság révén. Mezõségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezõségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerõsök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerõseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt mûvelõdési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezõség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezõségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezõségen a temetõben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tõle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minõségi felvételeket lehetett készíteni. Elõfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendõr volt a faluban. 
– Balladák könyve címû kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? 
– Eddig öt kiadást ért meg, kettõt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezõségi Visában még most is tudnak Kõmûves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezõségi anyag, aztán találtunk gyönyörû katonakísérõket és halottkísérõket is. Sõt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezõségi. A halottkísérõ itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nõtlen legény és hajadon leány menyegzõjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyûs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies.
– A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyûjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? 
– Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem elõlük.
– Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétõl a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? 
– Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerzõdést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyûjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szõtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendõr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyûjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendõr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendõr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. 
– Mezõség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötõdés?
– Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság címû kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdõdött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsõs. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából.
– Úgy tûnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhetõ eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövõjét? 
– Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelsõ szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét elsõ osztály indult a Neamþ megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettõ. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezõségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. 
Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? 
– Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírõ Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelõmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akirõl nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevû unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. 
– Napjainkban a mezõségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... 
– Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjérõl írnak. A mezõségi román népzenérõl is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyûjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezõségi román népzenében jelentõs a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezõségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségû területet. A negyvenes évektõl fogva azonban kezdtek érdeklõdni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezõségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.

Kallós Zoltán

1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezõségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyûjtõ. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zenemûvészeti Fõiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezõségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyûjtötte a folklór szinte minden mûfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népmûvészeti gyûjtõmunkája is jelentõs, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentõs közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományõrzõ és közmûvelõdési tevékenység szervezõje, szórványkollégiumot is mûködtetõ oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelõje.

 

Válaszúti gyerektáncház

 

Játékos kísérletezés Dr. Tamás Gyulával

 

VÁLASZÚTI HÍRMONDÓ

a válaszúti diákok újsága 

final

        

         FŐ TÁMOGATÓINK

 

1227653 

images

 

communitas fuggoleges

 

Soros

 

77

 

dension

 

kormany

 

nefmi

 

Kim

 

ministerul cultelor

 

sigla-consiliul-judetean-cluj

 

nemzeti alapitvany

 

balassi

 

 

 

PARTNEREINK

 

irinyi

 

dorog

 

 

TEKA

 

Face-time Tv

 

160x280px

 


HONLAPCSALÁD


untitled-crops

 

Oldalainkat 52 vendég böngészi